Svédország fõvárosában, Stockholmban született, evangélikus családban. Két éves volt, amikor édesanyja, a német származású Friedel Adler meghalt. 13 éves koráig édesapja, Justus Bergman nevelte, majd annak halála után rokonokhoz került. A stockholmi Királyi Drámai Színházban tanult. Elsõ kis szerepét 1934-ben kapta az Óváros grófja címû filmben. Tucatnyi svéd filmszerep után 1939-ben választotta ki David O. Selznick egy korábbi, 1936-ban készült svéd nyelvû filmje, az Intermezzo angol nyelvû remake-jének fõszerepére. A film hatalmas siker lett, és „Svédország fényes ajándéka” megérkezett Hollywoodba.

Néhány svéd filmdarab és három sikeres amerikai film után az 1942-es, klasszikussá vált Casablancában Humphrey Bogart oldalán játszott. Két évvel késõbb megkapta az elsõ Oscar-jelölését az 1943-as Akiért a harang szól filmszerepéért. A rákövetkezõ évben a legjobb színésznõnek járó Oscar-díjat vehette át az 1944-ben készült Gázláng filmbeli alakításáért. Az egymás után harmadik jelölését a Szent Mary harangjai (1945) filmben nyújtott alakításáért kapta. 1948-ban negyedszerre jelölték a Szent Johannáért. Alfred Hitchcock, aki a Forgószél és a Elbûvölve filmjeit rendezte, rajongott Bergmanért, de hiába táplált iránta gyengéd érzelmeket.

Bergman 1949-ben ismerkedett meg Roberto Rossellini filmrendezõvel, miután annak Róma nyílt város címû filmje katartikus hatást tett rá. A Stromboli filmjében szerepelve egymásban szerettek, és Ingrid elhagyta érte a férjét, dr. Aron Petter Lindströmöt, akivel 1937-ben házasodott össze, és a lányukat, Pia Lindströmöt. Összeházasodtak Rossellinivel, majd három gyermekük született: Isotta és Isabella Rossellini ikerlányai, akik színésznõk lettek és egy fia, Roberto Ingmar Rossellini. A viszonyukat botrányosnak találta mind Hollywood, mind a közvélemény; Bergmant, aki a házasságkötéskor már terhes volt, az „erkölcsi elfajzás hollywoodi apostolának” titulálták, és az Egyesült Államok elhagyására kényszerítették.

A botrány után 1956-ban tért vissza dicsõségesen Hollywoodba, amikor az Anasztázia fõszerepéért megkapta a második Oscar-díját. Tovább folytatta az európai és amerikai filmekben felváltva való szerepléseit. Hat év házasság után, 1956-ban elvált Rosselinitõl. Harmadik férje a svéd származású Lars Schmidt színházi producer lett, akivel 1957-tõl 1976-ig voltak házasok. A harmadik Oscart az 1974-es Gyilkosság az Orient Expresszen legjobb mellékszereplõjeként kapta meg. 1978-ban az Ingmar Bergman rendezte Õszi szonáta címû filmért hetedszer jelölték az Akadémiai Díjra. Ez volt az utolsó mozifilm-szerepe, amelyet a legjobb alakításai között tartanak számon.

Folyékonyan beszélt svéd, német, francia, angol és olasz nyelven. 1982-ben mellrákban hunyt el a 67. születésnapján, Londonban. Végakarata szerint Svédországban hamvasztották el, és Stockholmban a hamvait részben szétszórták, részben a Norra begravningsplatsen-ben temették el.

Posztumusz kapta meg a legjobb színésznõnek járó Emmy-díjat 1982-ben a Golda nevû nõ címû tvfilm-sorozatért, amelyben Golda Meirt, az egykori izraeli miniszterelnököt alakította. A filmmûvészethez való jelentõs hozzájárulásáért az emlékét egy csillag õrzi a hollywoodi Hírességek útján, a Hollywood sgt. 6759 szám alatt.

starity.hu