A csekély számban fennmaradt modális hangsorú és táncritmusú svéd népdalok norvég és német hatásról tanúskodnak. A svéd hagyományos zene legspecifikusabb műfaja a lockrop (lokk). Állattartással, tereléssel szoros kapcsolatban álló, funkcionális zenei jelenség. Tulajdonképpen rövid, kiáltásszerű frázisok, hosszabb díszített dallamok és beszéd egyfajta elegye, a funkció által megkívánt elrendezésben. Előadói minden esetben nők. Szerepe a kommunikáció, részint a lábasjószág hívására, összeterelésére, részint ember-ember közti, jellemzően nagy távolságokban történő kapcsolattartásra szolgál (különleges hangképzési technikájának köszönhetően akár 4-5 km távolságra is elhallatszik), a hangszeres (leginkább fúvós hangszer) jelek, jelzések pedig a vadállatok távol tartását, elűzését hivatottak segíteni. A középkori ballada (a népi hagyományból mára teljesen kihalt) eredeti funkciójában elválaszthatatlan volt a tánctól. Prototípusa, a francia történelmi sanzon a nemesi udvarokból indult ugyan, de korán elterjedt a köznép köreiben, és szájhagyományos népi műfajjá vált. A Svédországban fennmaradt középkori balladák a legarchaikusabb népdalcsoport képviselői. Refrénes szerkezetű, a balladával rokonítható játékdalok is megjelennek, fennmaradásukat a – leginkább vallásos – ünnepekkel való szoros együttélésüknek köszönhetik. Szintén magasan reprezentáltak az egyszerű, világos szerkezetű gyermekdalok. A 18. századi vallásos mozgalmak hatására az ország egyes területein a protestáns népénekek éneklésének sajátos hagyománya alakult ki. A dallamok forrásai a hivatalos protestáns énekeskönyvek, az eredeti változatokat azonban a népi gyakorlat cserélte. Ez, továbbá a hangszerkíséret hiánya (a vidéki templomok nagy részének nem volt orgonája) viszonylag nagy előadói szabadságot adott, ami variánsok kialakulásához vezetett.

A legősibb (és még napjainkban is használatban lévő) svéd népi hangszer a NYCKELHARPA. Feltételezhetően 14–15. századi eredetű, korabeli képi ábrázolásai (templomi festmények) is fennmaradtak. A hegedűhöz hasonlóan vonóval játszanak rajta, különlegessége, hogy a hangmagasság változtatására nem az ujjak, hanem különböző kulcsok szolgálnak. Hídja lapos, és több zengőhúrral (drone-húr) rendelkezik, ez adja jellegzetes hangját. A legkedveltebb, és a svéd népzenével leggyakrabban említett hangszer a HEGEDŰ. A 18. századra az ország egész területén elterjedt, és a 19. század végéig a táncmulatságok és egyéb hangszeres muzsikát megkívánó ünnepi alkalmak domináns hangszere volt, majd itt is megjelent a HARMONIKA. A 19-20. század fordulóján a hegedű (mint népi hangszer) sorsa megpecsételődni látszott. A hangszer átmentéséért tett erőfeszítések bizonyos szintig el is érték céljukat, önszerveződő társaságok különböző versenyeket, hegedűstalálkozókat tartottak, idővel hegedűsbandák jelentek meg a nyilvánosság előtt.