Erik Bergman lutheránus lelkész és felesége, Karin gyermekeként született Uppsalában. Gyermekkorát áthatotta a vallásos nevelés, munkásságának nagy részében foglalkozik a hit kérdésével. Apja szélsőjobboldali, konzervatív nézeteket vallott, s szigorúan nevelte gyermekét.

„Érdeklődésemet a templom titokzatos világának szenteltem - az alacsony boltívek, a vastag falak, az örökkévalóság illata, a színpompás napfény, ahogy megremegett a legkülönfélébb középkori festmények, vagy a falakat és a mennyezetet díszítő faragott figurák dzsungelén. Minden ott volt, amit az ember képzelete csak kívánhat - angyalok, szentek, sárkányok, próféták, ördögök, emberek.” - írja Bergman Laterna Magica című önéletrajzában.

Bergman érdeklődése a filmművészet iránt hamar fellángolt; kilencévesen elcserélt egy rend ólomkatonát egy ütött-kopott vetítőre, amely később egész életét meghatározta. A vetítővel játszva saját világot alkotott; egy varázslatos bábszínházat díszlettel, marionett-bábukkal, világítással, s előadásokat is rendezett.

Tizenhat évesen családjának barátaival Németországban nyaralt, ahol részt vettek egy náci gyűlésen, amelyen Hitlert is megpillantotta. Visszaemlékezésében megírja, hogy a vendéglátó család az ágya fölé is kiakasztott egy Hitler-portrét. „Évekig Hitler pártján álltam, lenyűgöztek a sikerei és elszomorítottak a veszteségei.”

1937-ben a Stockholmi Egyetemen kezdett művészetet és irodalmat tanulni. Szabadidejének nagy részét a diákszínpadon töltötte és igazi mozi-fanatikussá vált.

Ugyanebben az időben egy szerelmi kaland okán évekre megromlott viszonya apjával, majd tizenkilenc évesen elhagyta a szülői házat. Bár nem diplomázott le, több színdarabot, illetve egy operát is írt, majd színházigazgató-asszisztenssé vált.

1942-ben lehetőséget kapott, hogy saját szerzeményét, a Caspar halálát színpadra vigye. A Svéd Filmipar tagjai közül többen is megtekintették a darabot, majd forgatókönyvírói állást ajánlottak neki.

1944-ben kinevezték a helsingborgi városi színház rendezőjének. Filmes munkái mellett is folyamatosan rendezett vidéki színházakban. „A színház olyan, mint egy megértő feleség - míg a film jelenti a nagy kalandot, a pazarló és nagy igényekkel fellépő szeretőt.”

Az 1960-as évek elejétől kezdve Bergman élete nagy részét a Gotland partjaitól nem messze fekvő Farö szigetén töltötte, ahol több filmjét is forgatta.

Ingmar Bergman életének egyik legnehezebb éve 1976 volt. Január 30-án, miközben Strindberg Haláltáncát próbálták a Királyi Drámai Színházban (Kungliga Dramatiska Teatern), két titkosrendőr letartóztatta adócsalás vádjával.

Az eset lesújtó hatással volt Bergmanra. Idegösszeroppanást kapott a megaláztatás miatt, és mély depressziója következtében kórházba került.

„Mesterségünk olyan furcsának látszik, ha betör a valóság és szétrombolja illuzórikus játékainkat.”

A nyomozást egy állítólagos 1970-ben lezajlott 500 000 svéd koronáról szóló tranzakció alapján rendelték el, melyben Bergman Cinematograf nevű svéd vállalata volt érintett, illetve annak svájci leányvállalata, a Persona, amelyet lényegében a külföldi színészek kifizetésére tartottak fenn.

Bergman 1974-ben a Svéd Központi Bank figyelmeztetésére megszüntette a Personát, és utólagosan közölte bevételeit. 1976. március 23-án végül ejtették a vádat, mondván, az állítólagos bűnténynek nincs jogi alapja.

Ennek ellenére Bergman elhagyta az országot, és hosszú időn át vigasztalhatatlan volt, s attól tartott, soha többé nem rendezhet.

Olof Palme miniszterelnök, neves közéleti személyiségek és a filmipar nagyjainak kérése ellenére is megesküdött, hogy soha többet nem dolgozik Svédországban. Faröi stúdióját bezáratta, felfüggesztette két tervezett filmjének forgatását, és önkéntes száműzetésbe vonult Münchenbe.

Távozásának következtében a Svéd Filmintézetet is nagy veszteség érte; tízmillió svéd korona és több száz állás veszett el.

1978-ra Bergman hazája iránt érzett keserűsége múlni látszott, bár továbbra is Münchenben munkálkodott.

Júliusban visszatért Svédországba, hatvanadik születésnapját már Farö szigetén ünnepelte, s folytatta a Királyi Drámai Színházban végzett rendezői munkáját.

Visszatérésének tiszteletére a Svéd Filmintézet megalapította az Ingmar Bergman díjat, mellyel minden évben a filmművészet kiválóságait jutalmazzák.

Mindennek ellenére Bergman 1984-ig Münchenben maradt. Utolsó interjúinak egyikében, melyet 2005-ben, a Farö-szigeten készítettek vele, Bergman úgy emlékezett vissza, hogy bár aktívan munkálkodott száműzetésében is, mégis nyolc évet vesztegetett el professzionális munkásságából.

Bergman 2003 decemberében vonult vissza a filmkészítéstől. Döntésének okaként betegségét és az öregedést nevezte meg. „Gyakran csapatostul látogatnak meg és telepednek rám a fekete madarak: a szorongás, a harag, a szégyen, a bűntudat, a csömör.”

2006-ban csípőműtéten esett át, és csak lassan épült föl. Nyolcvankilenc évesen, 2007. július 30-án békésen, álmában hunyt el faröi otthonában, egy napon a szintén világhírű Michelangelo Antonioni olasz filmrendezővel.

2007. augusztus 18-án, a legnagyobb titokban temették el a faröi templom kertjében, jelöletlen sírba; nevét csupán felesége síremléke őrzi.

 ekultura.hu